Azért jó hőségriadóban is kipróbálni a dolgot, az intenzív kertépítést (persze nem ez volt a cél, csak így alakult), hogy rájöjjek, mint futás közben is, hogy ez nekem a zen. Ebben úszom bármi van, nem érdekel.
Ahogy Csíkszentmihályi mondja a flow, vagy hívjuk bárminek. Egy ajtó, amin belépek egy olyan világba, ahova más tudatmódosító szerrel tud csak-vagy megtalálja a saját ajtaját. És közben “beszélgetek” a földdel, mire is van szüksége, hogy alakulhatott ki ez a helyzet és mi lesz a jövő, amiben bízzák rám magukat, felelősséget vállalok értük. Ezt a magára hagyott dzsungelt bízták rám, tegyem rendbe.
Egy kedves pár keresett kertészt a társasházi kertjükbe. Szívügyem a társasházi kert és az álmom egy olyan lazán és okosan szőtt közösségi térszerkezet létrehozása, mint amit Koppenhágában láttam, csodáltam. Ahol együtt tud lenni több generáció is, mindenki megtalálja a magának kedves funkcióteret és ott valóban tudja és szereti is használni a kertet.
Itthon nem ez a helyzet. Borzasztó állapotok vannak. Nagyon elhanyagoltak a közösségi, társasházi kertek és már akkor sem volt átgondolt az ültetés, mikor pár évtizede valaki ültetett bele ezt-meg azt . Vagy tették ezt többen is minden koncepció nélkül. Nem pusztán az esztétikum miatt gond ez, hanem a fenntarthatóság miatt. Rengeteg rosszul választott, rossz helyre ültetett növény elpusztult vagy vegetál. És a másik hatalmas probléma, hogy a talaj nagyon elhanyagolt, kizsigerelt. A lényeg. Ismeretlen fogalom a humusz, a talajmegóvás, tápanyagpótlás, permakultúra, komposztálás.
Leginkább nő, amit odafúj a szél. Burjánzik az akác, az ecetfa a szikes talajon, agresszív cserjék szövik át a kertet, szívják el a maradék tápanyagot.Az emberi erő pedig sittel töltötte fel a talajt. A kertépítéseim nagy többségénél ez a tapasztalat. Köveket, téglákat, műanyag dolgokat, cserépmaradékot, vashulladékot kell kiásnom a talajból. Horror.
Itt is így volt, csak hőségben és rézsűben. Estére megszűntem létezni, mozogni, de megérte. A kert első részében rend van. Lelkes maradtam végig, óvtam a hőségben ájuldozó növényeket, trágyáztam a földet a tisztulás után és megbeszéltem a házzal egy komposztáló beszerzését, aminek tartalmát ősszel szétterítve szép tél és kora tavasz elé néz majd ez a föld is.
Szép munkám van nagyon, megismerve a ház lakóit, nekik tervezni kertet és csábítani őket a természetbe, segíteni, hogy örömet okozzon nekik nem csupán a kert szépsége, illata, zegzugai, hanem gondoskodni a madárról, gyíkról, méhekről, közös felelősséget vállalni a természetért, otthon érezzék magukat benne. Legszebb dolog a világon.
Nagyon édes embereket ismertem meg, öröm róluk és a hozzájuk tartozó kertről gondoskodnom, összehoznom őket egymással. Mert a vágy az megvan mindenkiben. Csak nehéz megtenni az első lépéseket egy magára hagyott kertben. Most megnyitottuk a kapukat, megmutatja majd az igazi arcát ez a gyönyőrű kis ékszerdoboz, lassan az egész kertnek nekiállok, nem csupán egy részének és minden madár, gyíkocska ide fog költözni, aki meglátja, meseszép lesz. Örömet adó.
A flow Csíkszentmihályi szerint egy olyan élmény, ami mellett minden más jelentéktelennek látszódik (2001). Azt is mondja, hogy mindez nem csak kedvező körülmények között jelentkezik, sokszor nagy, hosszú megpróbáltatásokat átélt személyek is beszámolnak róla, hogy viszontagságaik közepette voltak igazán önfeledt pillanataik is. Így voltam ezzel én is, és mikor megjött Laci a támfal renoválásában segíteni, olyan flowban úsztam, hogy összevissza puszilgattam nyakig sárosan, tele pókcsípéssel. Nyilván tudja, hogy bolond vagyok és betudta a napszúrásnak is a dolgot. A flow megy, mint a gyorsvonat akkor is, ha “gondom s fájdalmam kicifrázva”. A kertépítés gyönyörű és összetett mágia. Eszembe jutott a szülésem, ami szintén egy csodálatos és nagyon nehéz, szürreális út egy nőnek. Eszembe jutott, hogy mennyi picikét elvesztettem, mennyit próbálkoztunk, hogy Vincének testvére legyen és valahogy ezekkel a kertekkel úgy vagyok, mintha a gyerekeim lennének. Gondoskodom róluk, szeretgetem őket, visszajárok, gyönyörködöm, óvom féltem. Ezt mondta drága kertépítő tanárom, Ági is és most értem meg igazán mások kertjét is építve, miről is beszélt.
Ilyen öröm visszajárnom az emlékházba is fenntartó munkákra mindig Szárszón, vagy csak bekukucskálni a kerítésen (mindig), ha elsétálok mellette. Gyönyörködni, hogy milyen dinamikusan töltik ki a teret a tavalyi ültetésű kicsikék.
Így van itt is, meg kell hagyni az ültetési távolságot, hogy mindenki ki tudjon bontakozni, teljesedni. Most még ovisokkal van tele a Tábor utcai kert, picit hiányérzetünk is lehet, de muszáj meghagyni nekik a teret, hogy ki tudjanak majd nyújtózni. De jövőre ott is megindul az emberkedés és az évek alatt csodává fog alakulni az a gyönyörű kert is. Megérdemlik az ott lakó emberek, madarak, gyíkok és a föld is, hogy így legyen.
Ez még csak a kezdet. Ahogy ők kezdenek belenőni a rájuk bízott térbe, teszem rendbe majd a kert többi részét is. Szépen, összehangolva az ott élőkkel, gondolva a szárnyas lakókra is <3 Pár képet mutatok a hangulati tervből is (pinterest válogatás)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: