Egy ideje erős nosztalgiám van a klasszikus, régi sűrű és szinte fekete szurok szilvalekvár után. Gyerekkoromban ilyen kenyeret kent nekem a nagymamám. Ott megállt az idő. Azóta kaptam már sokféle finom szilvalekvárt, de a szilvalekvárnak szerintem vétek sokfélének lenni, az nekem a fekete szurok. Amit szinte tapasztani kell az üvegbe.
Sokáig úgy nézett ki, nem fog sikerülni, augusztus második fele óta kerestem Szárszón, de kérdéses volt -e egyáltalán, hogy lesz -e idén. Mert annyi szilva elfagyott. Volt ilyen is, meg olyan is. Boldogan eszegettük, sütöttem belőlük sütit, de lekvárt főzni csakis a beszterceiből akartam. És most szombaton megtört az átok, besztercei érkezett a szárszói zöldségesbe. Nosza, vettem 5 kilót gyorsan és futottam vele haza boldogan.
A besztercei szilva a legöregebb magyar szilvafajta, feltehetőleg Szíriából származik. Kicsi, hosszúkás, húsa keményebb, magvaváló. Igénytelen a tartása, mint a szilváknak általában, bár Bálint gazdával értek egyet, aki inkább úgy fogalmaz, nem igénytelen, csak türelmes-ha gondoskodást kap minőségei és mennyiségi javulás érhető el a terményben. Érése augusztus közepétől szeptember második feléig lehet. Öntermékeny fajta, rendszeresen, bőségesen terem, kék színű.
Szóval ez a kék, hamvas kincs az asztalomra került és bevetésre várt:
Nekilódultam a maratoni lekvárfőzésnek. Ezt a lekvárfajtát hosszan, 5-6-7 óráig is főzik állandó kevergetés mellett. Vörösréz üstöm nem volt, beszélik az a legjobb. Így utólag megerősíthetem, parádésan működött a nagy lábasom is. Van, aki előbb átturmixol egy adagot, hogy levesesebben induljon a főzés, ne égjen oda olyan könnyen, én ezt kihagytam. Kevertem, pöndörgettem, nagy kerek szemekkel, áhitattal főztem-keverővitorlám híján a kezemmel, fakanállal. Valóban para volt a vége felé a rotyogás, fortyogás, köpködés, kezem forrázása, de ügyesen igyekeztem elugrálni-vagy nem 🙂 . Megadtam neki, ami jár. Figyeltem, tapsikoltam. Nem kevertem bele se fahéjat, se vaníliát, SEMMIT, maradjon tiszta az íz. “Csak” mellette voltam, figyeltem rá hosszan. Persze előbb kettévágtam, kimagoztam.
Mivel tudtam, hogy ez egy napi mókám lesz, kivettem pár szemet a kupacból és szilvás gombócot készítettem belőlük addig is, míg a konyhában ácsorgok. A többi szilvát felraktam főni:
A tésztához krumplit főztem, Vince fiam átnyomta, mikor puhára főtt. Kihűlt és lisztet, tojást tettem hozzá kis sóval, szilványi zsiradékkal (én vajat). Összegyúrtam, 2-3 mm vékonyra nyújtottam, felvágtam négyzetekre.
Beletettem a szilvát, közepében porcukorral, kis fahéjjal (kockacukrot szoktak, akinek van).
Batyuba fogtam, lisztes kézzel összedolgoztam, gombóccá gömbölyítettem.
Vincét megkértem, hogy a tészta 1/3-ából nudlit gömbölyítsen. Sok lett volna mind gombócnak. 2 cm-es csíkokra vágtam a kinyújtott lapot, azokat kb. 3-4 cm-es darabokra és azt formázta egyenként:
Forró vízbe tettem, egyszerre csak 5-6 db-ot, hogy ne hűtse le nagyon a vizet.
Mikor kivettem, lecsöpögtettem gurult keresztül-kasul a prézlin (vaj+morzsa):
Aztán szépen mentek a tálra. Így utólag megállapíthatom, hogy a hógolyókészítésre szakosodott kezeim itt is hozták a nagy hógolyók méretét, nagyon szépek voltak.
Fahéjas, vaníliás cukros tejföl ment hozzá, ki kért. Szofi kért volna nagyon (picit kapott is..)
Közben a lekvárom itt tartott:
Aztán le kellett zárnom a gázt, kevernem utolsó jókorákat, futottunk Kötcsére a madárlesre. Muszáj volt és fantasztikus. Ültünk egy titkos bunkerben és kémleltük a madarakat, fotóztuk őket (én persze esélytelenül, mindig elrepültek, a telefonom is béna volt hozzá), de a somogyi dombságban is gyönyörködni közben fenomenális volt. Fenyvesi Zoli, aki megmutatta nekünk a szuper dolgokat még egy bölénycsordát is mutatott. Fantasztikus volt a csodaszép somogyi dombságon ez a látvány.
Utána még kis bocikát és nagyokat néztünk Telekiben Anitánál, az is parádés volt:
Aztán mentünk vissza a csoda lekvárhoz főzni tovább. Este 10-ig rotyogtattam, 10-kor kezdtem. Közben kimaradt két óra, de nyilván a meleg maradt bőven.
Az 5 kg szilvából 3 és fél üveg lett 🙂 Melegében felfordítottam őket, reggelig így álltak, mint a denevérek:
Másnap reggel megkértem Vincét, rajzolja meg a címkéket, szeretem a keze munkáját, kicsit díszítettem én is. Most pedig már fél üvegnek a fenekére vertünk, Lacinak is nagyon ízlik, boldogság.
Muszáj lesz újra nekifutnom ennek a projectnek, hogy legyen még pár üveg fekete aranyam. Benneteket is biztatlak erre, nem bánjátok meg!